Pár héttel azután írom ezeket a sorokat, amikor is vettem az összes cókmókomat és elindultam a távoli "nagyfaluba". Az egytemei éveket megpecsétölő gólyatáborra készülődtem, amit már nagyon vártam.

 

Sok előkészület, nagy csomagok, a fogpiszkálótól a nagy kötött garbón át minden ment egyenesen a kocsi csomagtartójába. Többórányi út során volt időm átértékelni a dolgokat. Furcsa érzések fogtak el. Nem értettem, hogy én tulajdonképpen mit fogok OTT csinálni. Hirtelen különböző események ugrottak be, ami az eddigi életemet megpecsételte. A gimi, az álatlános iskola, osztálytársak, bulik, hétvégék, beszélgteések, ismerkedések, koncertek...nem tudtam hova tenni a dolgokat. Nem tudtam magam áthelyezni az "egyetemista vagyok" szintre, holtidőt éreztem, csak néztem kifelé az ablakon és kattogott az agyam....Azt hiszem ilyenkor nem kérdés, hogy ezt csinálja az ember, ilyenkor ezt kell, hogy csinálja.

 

És végre megérkeztünk.....Nagy táblával volt kiírva az, hogy: "Debrecen".....

 

 

 

 

 

Nemsokára meg is érkeztünk az albérletembe, mindent kipakoltunk, kicsit otthonosabá tettük a csupasz és üres lakást. Szüleim és Gergő még ott maradtak egy napot és másnap mentek csak haza. Az volt a legrosszabb és egyben legjobb napom. Akkor még nem éreztem annak súlyát, hogy holnap itten mindneki elmegy én meg mehetek a mélyvízbe és nesze Kati oldj meg mindent.....

 

Délután Gergővel nyakungba vettük a várost és kicsit szétnéztünk, az amúgy mindkettőnk számára ismertlen városban. Szép, szeptemberi idő volt, amolyan sétálgatós vénasszonyok nyara hangulat. Abba a pár órába sok szépet láttam Debrecenből....a sok parkok és szökőkútak nagyon otthonossá és családiassá varázsolták a környéket, ami nekem nagyon megtetszett. Akkor kapott el az az érzés is, hogy mennyire jó, hogy ebben a városban tanulhatok, ebbe a kis ékszerdobozba, ami lehet, hogy nagyon messze van az otthonomtól (el450 km), de ezért megéri a sok fáradalom.

 

Ezekkel a szavakkal nyugtattam magam, amikor láttam Gergő szomorú tekintetét, hogy legközelebb csak kéthét múlva láthatjuk egymást. Mindig is utálatam az ilyen "Love Story-kat", de az ilyet csak akkor érti meg az ember, amikor ezt a saját bőrén is megtapasztalja. Mindig is "elitéltem" az ilyen fölösleges érzelgősségeket, de valahogy akkor- és azóta is- megváltozott ezzel kapcsolatban a véleményem. Az ember tényleg társas lény, és ez ellen nem lehet mit tenni. Tartozni valakihez, ez a legcsodálatosabb dolog, főleg ha még ilyen hamvas korban is van az ember :-). És azért volt nehéz mindkettőnknek ez az új szerep.

 

Másnap volt nagyon rossz. Sose felejtem el azt a napot. Esett az eső, hideg volt....szüleim kocsival kivittek engem az egyetemig, ahol később a gólyatábor volt. Nagy volt a kapkodás és az izgatottság, de ettől függetlenül az elbúcsúzás meghatottságát érezni lehetett a levegőben. Volt súlya az elmondott szavaknak, hacsak annyi is volt, hogy: "Szia, érzed jól magad, vigyázz magarda és várunk haza!!". Éreztem a melegséget a szavakban és láttam a könnyes szemeket....Sokat jelentett nekem.

 

Gergőtől volt a legnehezebb elbúcsúznom. Ahogy ott álltam az esőben, csomagokkal a kezemben és elérzékenyülésem palástolását csak a  hirtelen ölelelés tudta némileg csillapítani. Nem kívántam semmit se mondani nehéz ilyenkor bármit is monadni, de valahogy az ösztönösség megkívánta azt, hogy mondjak valamit neki útravalóképp, és csak annyi hagyta el a számat: "Sietek haza". Nem is kellett több, mindkettőnk szeméből hullottak a könnycseppek.

 

Sose szerettem a búcsuzkodást..... amikor ez történt nem tudtam mit kezdeni a helyzettel -se én se ő- és csak hirtelen hátat fordítottam és vissza se néztem mentem egyenesen az egyetem felé. Tudtam azt, hogy sokminden fog rám várni, és nem szabadott csüggednem.

 

Utólag átgondolva jobb is, hogy így  történt, mert kell az embernek néha ilyen érzelmi megpróbáltatás, hiszen valamilyen szinten erről szól maga az élet. Megpróbáltatások sorozata.....ha elbuksz, fel kell tudni állni, ha elérzékenyülsz tudni kell kezelni a helyzetet.

 

 

Én elsőként ezt tanultam meg Debrecentől.